– Mednyánszky László elbeszélése nyomán –
Kemény öklű, nagy akaratú vajda volt Stibor úr, ezért a Vág folyó völgyében
kiskirálynak nevezték. Hiszen nevezhették is, mert Stibor vajda éppen olyan
könyörtelenül uralkodott a nép felett, mint a zsarnok királyok. Ha megharagudott, ég
és föld reszketett a haragjától, de ha nevetett, még a határ is csengett a kacagásától.
Így csengett akkor is, amikor Beckó, a kiskirály udvari bolondja egy tisztáson
mókázott, bolondozott a vadásztársaság előtt.
Beckó egy régi-régi verset mondott el, azon kacagtak az urak. Hogyne kacagtak
volna, amikor Beckó komoly képpel szavalta:
Borjú nyerítését, uraim, kergettem, Varjú árnyékába szalmanyíllal lőttem.
Jót kacagott ezen Stibor vajda is, aztán így szólt Beckóhoz:
– No, Beckó, régen nem volt ilyen virágos jókedvem, kívánj tőlem, amit akarsz,
minden kívánságod teljesül.
Gondolkozik, töprenkedik Beckó, hogy ugyan mit kívánjon. Ahogy gondolkozik,
meglát egy sasmadarat, s az éppen egy magas sziklára szállt le. Olyan magas volt
az a szikla, hogy még a szem is belefáradt, amíg oda felpillantott. Beckó meg nagy
hirtelen azt mondta:
– Nagy jó uram! Építtessen nekem egy várat arra a kőszirtre! Erre aztán igazán
nagyot nevettek a vadász urak. Még hogy arra a sziklára valaki várat építtessen!
Ilyent is csak egy bolond eszelhet ki. Mondták is Beckónak:
– Te is megérdemled a nevedet, te igazi bolond! Egyszer kívánhatnál magadnak
valamit, akkor sem tudsz egyebet kitalálni, csak bolondságot. Hiszen oda várat
építeni teljesen lehetetlen!
– Teljesen lehetetlen? – kiáltotta Stibor vajda haragra gerjedve. – Másnak talán
lehetetlen, de Stibor vajdának minden lehetséges. Mához egy esztendőre azon a
csúcson fog állni Beckó vára!
Hej, de sokan megemlegették ezt a fogadalmat! Mert Stibor vajda attól fogva
kirendelte a jobbágyokat, a parasztokat és az iparosokat, hogy ott dolgozzanak
látástól vakulásig. Kínlódott abban a munkában az ember, pusztult az igásállat, de
nem volt megállás: építették a várat éjjel-nappal.
De még ez sem volt elég: Stibor vajda másokat is munkára kényszerített. Az arra
járó szekereket, hintókat mind megállították, az utasokat leszállították, és nyolc
napon át keményen dolgoztatták. De a hintókról csak a kocsisokat állították
munkába, az urak és úrinők Stibor vajda vendégei voltak azalatt, míg mások
dolgoztak.
Így épült könnyel, átokkal és verejtékkel Beckó vára. De Stibor vajda állta a
fogadalmát: egy esztendő múlva ott állott a vár a csúcs tetején.
Attól fogva mintha mindennap lakodalom volna, az úri nép ott mulatott a magas
sziklavárban. Velük mulatott Stibor vajda is, bár ugyan különös volt az ő mulatozása.
Az egyik percben majd kirúgta a ház oldalát fényes jókedvében, a másikban majd
felrobbant haragjában.
Így történt akkor is, amikor víg lakomázás közben meglátta, hogy kedves agara, a
Cicke három lábon sántikálva jött be az ebédlőszobába. Ennek a kutyának elütötték
a lábát!
Nyüszítve ment az agár a gazdájához, s nem is nyüszített hiába. Stibor vajda
szörnyű haragra gyulladt és felkiáltott:
– Ide azt a gazembert, aki a kutyát megütötte! Halál fia legyen, akárki tette!
Futott az udvari nép, mintha szemét vették volna ki, s már hozták is Stibor
ősz-öreg szolgáját, aki egykor ura fegyvereit hordozta a csatában, de most már csak
a konyhában lábatlankodott. Stibor mennydörgő hangon kiáltott rá:
– Hogy merted elütni a Cicke lábát?!
Hebegett, dadogott, alig tudott szólni az öreg szolga:
– Nagy jó uram… én csak magamat védelmeztem… Kegyelem… irgalom…
De nem volt sem kegyelem, sem irgalom. Stibor kimondta az ítéletet:
– Fogjátok az öreget, és taszítsátok le a szikláról!
Hiába könyörgött az öreg szolga, hiába könyörgött az udvari nép, a kegyetlen
parancsot teljesíteni kellett.
Ment is a hű szolga, indult a halálba. De mielőtt letaszították volna, megátkozta a
gazdáját:
– Átkozott légy, Stibor –vajda! Te is így pusztulj egy esztendő múlva!
Stibor csak kacagott az átkozódáson. Többet nem is gondolt az öregre, de még az
átkára sem.
Amikor az esztendő elmúlt, ismét vígan lakomáztak Beckó várában. A vajda sokat
ivott, feje megfájdult a sok bortól, kiment hát a kertbe, és lepihent egy forrás mellett.
Nemsokára elaludt.
Akkor a bokor alól egy vipera csúszott elő, és úgy megmarta a vajdát, hogy a
szeme világát elveszítette.
A vajda fel és alá futott szörnyű fájdalmában, és ahogy futott, egyszerre oda ért,
ahonnan az öreget letaszították.
– Megállj! – kiáltották a vendégek, akik észrevették a veszedelmet. De Stibor
vajda nem hallotta meg a szavukat: eszeveszett fájdalmában belefutott a mélységbe.
Az ősz-öreg szolga átka beteljesedett: Stibor vajda megfizetett kegyetlenségéért.
